Nagy Sándor művészete

Ajánló

A XX. sz. elején neogótikus stílusban épült Szent Erzsébet templom, Nagy Sándor által (1937 és 41 között) festett freskói az európai szecesszió hosszú utóéletének egyedülálló példái. Nagyszerűsége az 1900 és 1914 között fénykorát élő gödöllői művésztelep vezető mesterének, Nagy Sándornak köszönhető. (...)

Nagy Sándor Székely Bertalan tanítványa volt, majd római ösztöndíjas, ezt követően pedig Párizsban tanult tovább. Alkotásaiban ötvözte az itáliai mesterek (Giottótól Raffellóig) művészetét (külön tanulmányozta a freskófestés technikáját) és a modern Párizs szimbolista festőinek látásmódját. Megérintette a preraffaelita mozgalom (különösen Dante Gabriel Rossetti művészete).

Hazatérve Nagy Sándor mindezeket a hatásokat egyesítette a magyar és az ősi népművészet formakultúrájával, ezzel különös, egyedi stílust teremtve.

Décsei Géza, a Szent Erzsébet templom széles látókörű, művészettel foglalkozó prelátusa megrendelésére Nagy Sándor 68 évesen fogott hozzá a templom kifestéséhez. Egyedül dolgozott, gyorsan és pontosan, ahogy ezt a freskótechnika megkívánta. Nagy Sándor tanítványa, Iván Szilárd véleménye szerint: „A Szent Erzsébet templom Nagy Sándor Sixtusi kápolnája.”

Nagy Sándor utolsó éveiben kenyérgondokkal küszködve, magára hagyottan halt meg. Halála után 15 évvel Bernáth Aurél fedezte fel a pesterzsébeti freskók kiemelkedő európai jelentőségét: „Ez a templombelső magas rangú művészi látványosság, a szecessziónak európai viszonylatban is egyik legjelentékenyebb alkotása.”

Részlet Kárpáti Kamil bevezetőjéből:

„Legteljesebb épségükben Nagy Sándor üvegablak-festményei maradtak ránk. A freskóival teli Szent Erzsébet templomban is található Nagy Sándor üvegfestmény, de a legtöbb – egész ablaksorozat – a pacsirtatelepi Magyarok Nagyasszonya templomban van. A gótika katedrálisa a kő és a festett üveg szimbiózisának varázslata volt. Kő- és üvegemlékműve a középkori ember szárnyalásának. A gótikus üvegablak függőleges történet: kétirányú utca ég és föld között. Csupa megvalósult, emberrel, angyallal benépesült Jákob lajtorja. A kőrengeteg félhomályában és félsötétjében, ahol még a színes kövek is a sejtelmesség pókhálófinom leple alá rejtőznek, ezek az égből leeresztett, vagy éppen oda fölkapaszkodó ablakok ontják magukból a fényt. Ahogy Arthur Rimbaud, a zseniális suhanc fölfedezte magánhangzóinak a színét, úgy fedezhetjük föl, hogy a fény tüze zengeni kezd ezekből a színekből: hangjuk, zenéjük, örvénylő kórusdallamuk van, kristályosan csengő szólóik és némiképp ki sem suttogható mélységük. Az üvegablak a festészet zenéje, a színek balettje – csak épp fordítottja annak, ami a kútba nézés szédületének varázsa: nem lenézve látunk a mélyére, hanem alulról fölfelé, belülről kifelé. Ahogy a fogoly a szabadba. Ha a teremtő művészet az ember szabadsága, talán nem minden alapot nélkülöző állítás, hogy az üvegablak-festmény ennek a szabadságnak a Napja és Holdja – a fényforrása. Világ, a művészeten belül is.”

Prologue

Coming soon...

L’arte di Sándor Nagy

Nel primo del Novecento la chiesa Sant’Elisabetta fu costruita in stile neogotico a Pesterzsébet (adesso un distretto meridionale di Budapest) e qui fece Sándor Nagy i suoi famosi affreschi (tra 1937 e 1941) che erano i buoni rappresentatori di Stile Liberty tardivo europeo. La popolarità degli affrechi in tutta l’Europa grazie a Sándor Nagy, al maestro già conosciuto della colonia di artisti di Gödöllő.

Nagy fu l’allievo di Bertalan Székely, poi borsista di arte a Roma e in seguito studioso a Parigi. Nelle sue opere unisce l’arte dei pittori italiani (da Giotto a Raffaello) e i modi di vedere dei simbolisti moderni francesi. Aveva l’influenza su lui il movimento dei preraffaelliti (sopratutto l’arte di Dante Gabriel Rossetti) e anche l’arte popolare ungherese.

A 68 anni si mise a fare gli affreschi nella chiesa di Pesterzsébet, ordinati dal prelato Géza Décsei. Lavorava da salo velocemente senza fare ritocchi. Iván Szilárd l'allievo di Sándor Nagy disse su di lui: „ La chiesa di Sant’Elisbetta é la sua Cappella Sistina”.

Nagy morí disperatamente in povertá. Dopo 15 anni della sua morte Aurél Bernáth riscoprí la grandezza degli affreschi di Pesterzsébet: „Questa chiesa di alta qualità ha la maggior importanza del Stile Liberty europeo”.

Tratto dall’introduzione del libro scritto da Kamil Kárpáti:

„Le vetrate di Sándor Nagy sono rimaste conservate in buona condizione. Anche nella chiesa di Sant’Elisabetta ne troviamo due, ma le maggior parti – anzi, una serie di vetrate – si trovano nella chiesa della Madonna dell’Ungheria di Pacsirtatelep (l’altra chiesa neogotica di Pesterzsébet). Il cattedrale gotico era il magico della simbiosi delle pietre e delle vetrate, il monumento delle pietre e delle vetrate che rappresenta il volo dell’uomo medioevale. La vetrata gotica è una storia verticale: una via nei due sensi tra il cielo e la terra. È una scala reale di Iacopo, piena di gente e degli angeli. Nel buio e nel penombra della chiesa queste scale discese dal cielo e risalite dalla terra diffondono la luce. Come Rimbaud con la sua genialità scopriva il colore dei vocali, possiamo scoprire anche noi che la luce del fuoco cominci di suonare in fondo dei colori. Hanno la voce, la musica, il motivo del coro che fa gorgo, il solo squillante, la profondità non articulata. La vetrata è la musica della pittura, il balletto dei colori, ma è anche l’inversione di quello di uno sguardo lanciato nel pozzo: guardando non verso giù, ma di sotto in sù e di dentro in fuori. Come un prigioniero contempla la libertà. Se l’arte creativa è la libertà dell’uomo, è vero che l’arte delle vetrate sia il Sole e la Luna cioè il sorgente di luce e di quella libertà. É un mondo nell’interno dell’arte.”

L’art de Sándor Nagy

Au début du XX ième siècle l’église Sainte Elisabeth fut construite en style néogothique. Les fresques de l’église peintes par Sándor Nagy (entre 1937- 41) sont les exemplaires uniques de l’Art Nouveau tardif européen. Ces fresques splendides sont des résultats de la colonie d’artistes de Gödöllő (petite ville á 30 km de Budapest) étant à son apogée entre 1900 et 1914.

Sándor Nagy fut l’élève de Bertalan Székely, plus tard boursier à Rome, après il a poursuivi ses études à Paris. Dans ses oeuvres, il a allié l’art des maîtres italiens (de Giotto à Raphaël)- il a même étudié la technique de fresque- et la vision des peintres parisiens du symbolisme . De même, il était influencé par le Préraphaélisme (en particulier par l’art de Dante Gabriel Rossetti) et par l’art populaire hongrois et en unissant tout cela il a constuit son propre art.

A l’âge de 68 ans il s’est mis à peindre les fresques de l’église de Pesterzsébet sur la commande de Géza Décsei, prélat et amateur de l’art. Il travaillait tout seul, vite et précis, presque sans faire des retouches. Selon un élève de Sándor Nagy, Szilárd Iván, ‹ L’église de Sainte Élisabeth est sa Chapelle Sixtine›.

Nagy dans ses derniers ans, il avait de gros soucis matériels. Finalement il est mort en toute solitude. 15 ans après sa mort Aurél Bernáth a découvert la grandeur européenne des fresques de Pesterzsébet: „Cette église est une curiosité de haute qualité, une perle de l’Art Nouveau européen.”

Un extrait de l’introduction du livre écrit par Kamil Kárpáti:

Le vitrail de Sándor Nagy a été conservé en condition parfaite. Nous pouvons en trouver dans l’Église de Sainte Elisabeth un peu, mais la plupart des vitraux (toute une série) se trouve dans l’Église de la Vierge de Hongrie de Pacsirtatelep (l’autre église néogothique de Pesterzsébet). La cathédrale de l’art gothique était la magie entre la pierre et le vitrail. Le monument du pierre et du vitrail qui représentait le vol de l’homme du Moyen Âge. Le vitrail gothique raconte une histoire verticale: une rue à double sens entre le ciel et la terre. C’est une échelle réelle de Jacob, pleine de gens et d’anges. Dans la pénombre des pierres , ces échelles pleines d’images montent et descendent du ciel en inondant de la lumière. Comme Rimbaud avec son génie adolescent a découvert la couleur des voyelles, et nous pouvons, nous aussi, découvrir que le feu de la lumière commence à retentir de ces couleurs. Elles ont la voix, la musique, le choeur, leur solo sonnant et leur profondité murmurante. Le vitrail est la musique de la peinture, le ballet des couleurs, mais également un sentiment de vertige lorsque nous regardons dedans un puits. Et cette fois-ci, nous devons regarder du bas en haut, de l’intérieur à l’extérieur. Comme un prisonnier qui désire la liberté. Si l’art créatif est la liberté de l’homme, nous pouvons sans doute déclarer que le vitrail est la Lune et le Soleil de celle-ci. Un monde qui existe à l’intérieur de l’art.